Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár


Navigáció

Legújabb cikkek

Nyitva tartás

április 1-jétől október 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat 8.00 - 12.30

november 1-jétől március 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
csütörtök 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat zárva

Elérhetőség

2381 Táborfalva, Iskola u.7.
Tel: 29/382-952
Könyvtáros: Borsi Mária
E-mail: tfkonyvtar@monornet.hu

Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 3
· Legújabb tag: stx

Helytörténet

Helytörténeti gyűjtemény a könyvtárban

Szeretném megkérni mindazokat, akik Táborfalvához kapcsolódó témában írták szakdolgozatukat, hogy adjanak egy példányt könyvtárunk számára, hiszen így sokat tennénk településünk helytörténeti gyűjteményének létrehozásáért.

 

Örömmel fogadnánk fényképeket, iratokat, minden olyan emléket, amely a könyvtárban összegyűjtve, archiválva szolgálná a falu közösségét a jövőben is. A behozott iratokat, képeket le tudjuk másolni, digitalizálni, az eredeti példányokat visszaadjuk.

 

Köszönöm előre is a segítséget!
 

 

Borsi Mária
könyvtáros

 

 



 

 

Táborfalva, ahogy az én emlékezetemben él...

 

A táborfalvi Nagyközségi és Iskolai Könyvtár helytörténeti gyűjteménye számára adta át Schenk István az egykori Örkénytelepről  (a mai Táborfalva Rákóczi útjáról)  készített  visszaemlékezését,  amelyet jó szívvel ajánlok az Olvasóknak!

Bepillantást nyerünk egy kis közösség életébe, mindennapjaiba…
Az  írást egykori fotográfiák, dokumentumok  egészítik ki, melyeket a szerző bocsájtott rendelkezésünkre.
Köszönöm Schenk Istvánnak a visszaemlékezést, a fényképeket és dokumentumokat!

 

A teljes visszaemlékezés a helytörténeti írások között olvasható >>

 

 


 

A fb csodája, vagyis volt egyszer egy szüreti bál

 

A minap engem is utolért az a fiatalok által kevésbé, de az idősebbek által nagyon is kedvelt játék, melynek keretében régi fotókat osztottunk meg egymással a közösségi oldalon. Így került elő néhány kedves fotó és ezekkel együtt sok kedves emlék is. Ilyen az a bizonyos 1984-es szüreti bál, amivel kapcsolatos emlékeim megírására megkértek. A történet azonban két héttel korábban kezdődött.

 

Drága barátnőmmel, Kanyik Anikóval harmadikos gimnazisták voltunk, 17 évesek, lelkesek, vidámak, kora ősz volt, és semmi kedvünk sem volt az iskolához. Szerencsére éppen mezőgazdasági munkán voltunk, szőlőt szüreteltünk. Valószínűleg itt született az ötlet, és bár én is büszke lennék rá, úgy emlékszem Anitól származik: egy szép szombat délután néhány barátunkkal, az otthon talált anyagokból kanyarított jelmezekben, kölcsönkért (inkább vett) lovas kocsival, Taskó Bandi harmonikájának kíséretében egészen egyszerűen szerveztünk magunknak egy mini szüreti felvonulást. Nem tudom honnan vettük a merészséget, de a falu nagy részén végigvonultunk így, nem kis látványosságként. Kis performanszunk eszmeiségét utólag úgy foglalnám össze, a fiatalság finom célzást tett arra, hogy összetartó, jó kis banda, benne van a buliban, sőt, igényli is azt. 

 

Szerencsére a generációs különbségek ellenére a fiatalok és a falu vezetésének elképzelése ezen a ponton nagyon is egymásra talált. Hamarosan jött a hír, két hét múlva szüreti felvonulás, és bál is lesz. Nem volt kérdés, hogy ott leszünk e. Naná! Simán ment a szervezés, és talán életünkben először igazán felnőttként kezeltek a felnőttek. A fiúk otthonról hozták a lepedőket a bő gatyákhoz, Anival meg egy hétig nem mentünk iskolába - hivatalos igazolással - mert varrtuk a jelmezeket. Semmink sem volt hozzá, de mint tudjuk, a hiány fejleszti legjobban a kreativitást.  

 

Jöttek az unokatesók és azok unokatesói is. A felnőttek szerveztek mellénk csikósokat, lovas kocsikat, zenekart is, ahogy illik. Csodálatosan szép, meleg őszi nap, és annyira jó hangulat volt, hogy azt nem is tudom leírni. Mindenki nagy szeretettel fogadta a régi hagyomány felújítását és szüleink, akik korábban szintén részesei voltak hasonló eseményeknek, büszkék voltak ránk (végre).  

 

A bál ideje alatt a dekorációból csenő vendégeket a csőszlányok és fiúk elkapták, a bíró és bíróné elé citálták, akik kiszabták a büntetésüket. Annyira élveztük a szereplést, hogy néhányan még az éj leple alatt talpig jelmezben átmentünk megmutatni magunkat a Kecskeméttől Dabasig méltán híres, Bednárik Jani bácsi féle diszkóba is kevesebb szereplési vágyú barátainknak.  

 

Bírónak és bírónénak hagyományosan olyan párt szoktak választani, akik a következő évben összeházasodnak. Ez - bár a bál idején még gondolat sem volt - nálunk is napra pontosan így sikeredett.

 

Sok évvel, évtizeddel később, szintén egy szép, őszi napon látogattuk meg szüleimet Táborfalván. Először fura zajokat, zenét hallottunk, aztán váratlanul ismét szüreti felvonulás kanyarodott be a Fogarasi utcába. Fiúk, lányok szép jelmezekben, fiatalon, vidáman és talán ugyanazokkal az érzésekkel teli, mint mi az ő helyükben. Nem tagadom, a torkomban dobogott a szívem. Izgatottan integettem nekik. Jó lett volna gyorsan elmesélni, hogy sok sok év után mi voltunk az elsők, akik visszahozták ezt a szép hagyományt, hogy milyen nagyszerű, hogy ők is továbbviszik, de ez akkor biztosan nem is érdekelt volna senkit.

 

Sok oka van annak, hogy nekem többet jelentett az a nap egy rendezvénynél, ezért is öröm nekem, hogy leírhattam ezt a pár sort. Már nagyon régen elváltunk azzal a régi bíróval egymástól. Már nagyon régen elköltöztem Táborfalváról. Lassan már megszokom, hogy ha néniket látok egy templomból kifelé jönni, már nem köszönök rájuk, úgysem ismernének meg a „fajtámról”. De azóta is, mikor a szüleim sírjához megyek, már a falu határában azt érzem, hazajöttem.  

 

Hajrá Táborfalva! Ölelek Mindenkit! 

 

Kottmayer Ildikó 

 

(Megjelent a Táborfalvai Mozaik 2016. áprilisi számában)


 


 

 

Küldjön egy képet!


 

A kép 1984-ben készült Táborfalván a művelődési ház előtt, ősszel, a szüreti felvonulás alkalmával.

 A képen láthatóak:
Ülő alsó sor balról: Fegyverneki Mariann, Gulyás József, Kanyik Ágnes, Ladányi János, Szigetvári Márta, 

következő álló sor balról: Kanyik Anikó, Taskó Erika, Oláh Katalin, Bakos Éva, Horváth Zsuzsanna, Halmavánszki Zsolt (bíró), Kottmayer Ildikó (bíróné), 

hátsó álló sor balról: Szórád Zoltán, Vida György, Taskó András, Nagy András, Gecser Attila, Atyafi György. 

 

A másik képen, ahol lovasok is vannak, szerepel még Farkas Attila (Szórád Zoltán és Vida György között). 

 

 

 

Úgy tudjuk, hogy 1956-ban volt előzőleg szüreti felvonulás Táborfalván, utána hosszú szünet következett. Mi kezdtük el szervezni Kottmayer Ildivel 1983-ban újra a szüreti felvonulást. 1983-ban csak egy lovas kocsink volt még, fénykép sem készült rólunk, összesen hatan voltunk: a lovas kocsit  Szórád Zoltán hozta, Taskó András harmonikázott, részt vettek Vida György, Kottmayer Ildikó és mi, Kanyik Ágnes és Kanyik Anikó.

 Az 5-ös út mellett volt a „Falábúnak” nevezett kocsma, ahová a felvonulás után meghívott bennünket a kocsmáros, azt mondta, ne öltözzünk át, bál lesz! Megvendégelt bennünket töltött káposztával és jót mulattunk, nagyon sokan lettünk!
Nagy Károlyné Magdi néni megkért bennünket, hogy a következő évben is szervezzünk szüreti felvonulást, legyen még nagyobb! Magdi néni lánya, Marianna is részt vett az előkészületekben, nagyon sokat segített a művelődési ház díszítésében. A ruhákat mi varrtuk, készítettük, ekkor, 1984-ben készültek ezek a képek.
Kanyik Anikóéknál gyülekeztünk, átöltöztünk a szüreti ruhákba és elindultunk gyalog a művelődési házba. A többiek, akik a képen láthatóak, már ott voltak. Körbejártuk a falut lovas kocsikkal, Tábortól Telepig. Nem emlékszünk pontosan, hány lovas kocsi volt, kettő biztosan. Ekkor már a művelődési házban volt a szüreti bál.
Utána, 1985-től mi már nem szerveztük a szüreti felvonulást, de az 1984-es szüreti felvonulás örök élmény marad mindannyiunknak, akik azon részt vettünk!

 

Elmondták: Kanyik Ágnes és Szűcsné Kanyik Anikó

Lejegyezte: Borsi Mária

 

(Megjelent a Táborfalvai Mozaik 2016. áprilisi számában)

 

 


 

A Vogt kastély története

 

 Dédnagyapám, Vogt József  (1848-1931) Niederabsdorfból  származó osztrák ember volt, aki a Liechtensteini hercegségben dolgozott, az uradalom gazdasági ügyeit irányította, talán intézőnek mondták ezt akkoriban.

 
Dédnagyapám ott szerzett tudomást arról - valószínűleg egy újsághirdetésből -, hogy Örkénytelepen „tüzes föld” (napsütötte homok) eladó.
Ez az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején volt. Feltehetően az 1800-as évek végén vette meg Vogt József azt a 90 hold földet, melyen szőlőtelepítésbe kezdett, mindehhez  anyagi erőforrással és megfelelő szaktudással  rendelkezett. Amikor ideérkezett, a puszta homokon kívül semmi nem volt! Pálóczi Horváth Istvánnal együttműködve hozták létre Örkénytelepet, ami addig kopár, kiszáradt rét volt.
Dédnagyapám munkásait nagyrészt a Dunántúlról és Nógrád vármegyéből hívta szőlőbirtokára. 

 

Nagyon érdekes, hogy a XIX. század végétől egészen 1914-ig pusztító filoxéra elleni védekezés egyik módja az volt, hogy a korábban mezőgazdaságilag nem hasznosított területeken, az úgynevezett immunis homoktalajokon telepítettek szőlőt, ahol a szőlő gyökerén élősködő filoxera rovar elpusztult, nem tudott megmaradni. A homoki szőlők termőre fordulásával nagy mennyiségű asztali bort tudtak előállítani.
Dédnagyapám többféle szőlőt telepített, én egyik fajtára emlékszem, a pozsonyi, apró szemű, dús fürtű borszőlőre.

 
Dédnagyapám  barátai is vettek földterületeket Örkénytelepen és szintén szőlőbirtokokat hoztak létre, például a Bergmann (Bonyhádi)-család, a Cvakk-család, Schaff Johann, Jemelka Ferenc.
A szőlőgazdasághoz lóvasút volt kiépítve Örkényig, az állomásig, Ausztriába szállították a bort.

A szőlőtelepítést követően épült föl a kastély, 1903-ban lett kész. Nagyon korszerű épület volt, a hatalmas pincében üveghordókban tárolták a bort.
A lakóépület minden komforttal ellátott volt, fürdőszobák süllyesztett fürdőkáddal, vízellátással. Az áramellátást dédnagyapám egy hatalmas szélkerék építésével oldotta meg,
ez a szélkerék biztosította a 110 voltos áramot, amely lehetővé tette a világítást, a vízellátást  (az áram segítségével hozták fel a vizet a kútból), a gépek működését.
Dédnagyapám munkaszerető, szorgalmas ember volt, úgy mesélték, hogy munkaköpenyben, metszőollóval a kezében járta a gazdaságot. Unokáinak kis puttonyt készíttetett, hogy ők is szedjék a szőlőt és az elvégzett munkáért fizetést is kaptak tőle.

Az 1914-es háború után lehetett a birtokra olasz hadifoglyokat kérni. Dédnagypapám is kért, hogy hány személyt, nem tudom, de emberségesen bánt velük. Hálából az
egyik fogoly egy nagyon szűk nyakú üvegben, rendkívüli ügyességgel elkészített egy Jézus a kereszten szobrocskát.  Dédnagyapámtól ez az egyetlen tárgyi emlék maradt meg, amit igen nagy szeretettel őrzök. Nem tudom, hogy úszta meg a világháborút, de épen maradt. 

 Vogt Józsefnek két fia volt, Vogt Lajos és Vogt Vilmos, az én nagyapám Vogt Lajos volt, neki négy gyermeke volt: Katalin, József, Lajos és Franciska. Franciska operaénekes volt Szegeden, Hidy Franciska volt a művészneve. Franciska Angliában tanult és Kolozsvárra szerződött  a színházhoz, ott lépett fel és onnan került később Szegedre, Simándy Józseffel szerepeltek együtt.

Nagyapám családja számára külön lakóházat építettek, a „kis kastélyt”, nem messze a kastélytól, a Rákóczi út és a Gazsi sor között, itt éltünk mi is szüleimmel, egészen 1960-ig, amikor lebontották a házat. Itt is nagy pince volt a ház alatt a bor tárolására.
A Jáky (Jemelka) Jenő kastélya  szintén Örkénytelepen épült, a tulajdonosok szintén foglalkoztak bortermeléssel, itt is volt pince a bortárolásra. Úgy tudom, hogy amikor kastély tulajdonosai meghaltak, a kastélyt lebontották és az építőanyagot a táborfalvi művelődési ház építéséhez használták fel (az  1950-es évek elején).

A táborfalvi telepi iskolába jártam. Első osztályos voltam, amikor Csűrös Miklósné Ilonka néni tanító nénink azt mondta nekünk, hogy Vogt Józsefnek, az én dédnagyapámnak köszönhetjük, hogy Örkénytelepen lett iskola.

Édesapám, Vogt József szakácsnak tanult a Gundel Étteremben, volt, amikor biciklivel ment Táborfalváról Budapestre. Később Örkényen dolgozott a közigazgatásban, innen 1942 tavaszán helyezték át Verbászra (Vajdaság, Dél-Bácska, mai Szerbia)  magyar állami közigazgatási dolgozónak, ahonnan 1944 telén jött haza.
Talán még emlékeznek néhányan édesapám testvérére, Lusi bácsira, Vogt Lajosra, aki az örkénytábori postán volt postamester.

1931-ben halt meg dédnagyapám és két fia is, Vilmos és Lajos, 1943-ban halt meg nagymama, valamennyien az örkényi temetőben vannak eltemetve, római katolikus
vallásúak voltak.

 

 

A Vogt kastélyt 1948-ban államosították. Úgy emlékszem, hogy a szőlőterület 1947-ben már nem volt meg, a földterület a termelőszövetkezet tulajdonába került.
Emlékeim szerint 60 db diófa volt a kastélyhoz vezető út mellett, ezeket is kivágták.

2015. május 28.


Elmondta: Vogt Margit
Lejegyezte: Borsi Mária

 

 


 

 


 

 

A táborfalvi Vogt-kúria - hol borászat állt, most romhalom

 


 

A Táborfalva külterületén álló Vogt-kúria különös építészeti értéket rejt.A düledező ház alatt található pincerendszer egyedülálló szinte egész Pest megyében. Sajnos ennek az épületnek is hányatott sors jutott osztályrészül, a teljes pusztulásról a Fiatal Műemlékvédők Egyesülete próbálja megmenteni. A kúria múltjáról, jelenéről és jövőjéről Kecskeméti Norbert számol be.

 

A teljes cikk itt olvasható >>

 

 


 

 

A Táborfalvi Református Gyülekezet története

 Adatgyűjtésemben segítségemre volt a 70 éves örkényi református templomról Rogosz János által írott könyv, valamint a táborfalvi református gyülekezet tagjainak visszaemlékezései. Külön köszönöm Nagy László adatközlését.


A táborfalvi református gyülekezet kialakulása, mint ahogy Táborfalva, mint önálló település létrejötte is szorosan kapcsolódik Örkény községhez, személy szerint Pálóczi Horváth István tevékenységéhez. Pálóczi Horváth István református vallású földbirtokos volt, aki 1885-ben kötött házasságot Katona Ilonával, az örkényi földbirtokos asszony leányával, ezt követően telepedett le Örkény községben. 1888-ban átvette az uradalom irányítását, fellendítette az uradalmi gazdálkodást, melynek eredményeként az ország különböző területeiről jöttek ide emberek, nőtt a község lakóinak száma, növekedett a gyermekek száma is, ezért új területeket parcelláztak ki. Minden telepen iskolát, óvodát építettek. 1904-ben került sor a Pálóczi Horváth-telep kiparcellázására, ez a mai Táborfalva kialakulásának kezdete.

 

A cikk folytatása >>


 


 

Nagy László visszaemlékezése Táborfalváról

Az 1900-as évek elején a rossz gazdasági helyzet miatt igen gyakori volt a kivándorlás Amerikába. Pálóczi Horváth István ennek csökkentésére elhatározta, hogy földhöz juttatással csökkenti a kivándorlást. Ennek érdekében az örkényi birtokából az úgynevezett tinójárási legelők parcellázását országosan meghirdette.

 

A hirdetés eredményes volt, mert sokan jelentkeztek. A jelentkezés főleg Csongrád, Békés és Szolnok megyéből volt jelentős. A jelentkezők főleg kubikosok és földművelésben dolgozók voltak. A sokféle vidékről érkezést igazolta, hogy a különböző nevekből ilyen mondókák születtek: Lancsa Licsák Doricsák Belehorecz Horostyák vagy Palatinus Pataki Pászti Piti Poczai. A hirdetés azért volt eredményes, mert igen kedvezőek voltak a feltételek (50 éves törlesztésre kaptak hitelt).

 

 

A cikk folytatása >>

 


 

 

 Sponga Tamás  Táborfalvi hangulatok című fotókiállítása (2009)

 

Táborfalva nagyközség 1949 óta önálló település. A 60. évforduló tiszteletére 2009-ben a Táborfalvi hetek programsorozat keretében került megrendezésre  Sponga Tamás Táborfalváról készített képeiből a Táborfalvi hangulatok című fotókiállítás a  Csurgay Franciska Általános Iskolában.

 

A fotókiállítás képei könyvtárunkban kerültek állandó elhelyezésre.