Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár


Navigáció

Legújabb cikkek

Nyitva tartás

április 1-jétől október 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat 8.00 - 12.30

november 1-jétől március 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
csütörtök 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat zárva

Elérhetőség

2381 Táborfalva, Iskola u.7.
Tel: 29/382-952
Könyvtáros: Borsi Mária
E-mail: tfkonyvtar@monornet.hu

Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 3
· Legújabb tag: stx
Beszélgetés Nagy Viktorral

Nagy Viktorral egy budapesti kávézóban találkoztam egy álmos, esős napon. A borús időben a szokásosnál is morcosabb arcok rohantak a pesti utcákon, a lehangoló őszi kora reggelen Viktor mégis lelkesen mesélt a terveiről, szerepeiről, az Összpróba Alapítványról, az éppen tizedik évadát befejezett Kultkikötőről.

(Almási Anikó)

 


-Hogyan lesz valakiből Táborfalváról sikeres színész és országos jelentőségűvé nőtt kulturális fesztivál alapítója és szervezője? Ki és mi motiválta?

 

 -Ez egy érdekes dolog, sokat gondolkozom rajta, főleg amióta az Összpróba Alapítvánnyal foglalkozom, aminek az elsődleges célja, hogy az ifjúságot nevelje, oktassa. Ez egy jó terep a merengésre, hogy egy gyereket, egy ifjú embert mi terel, milyen hatások érik, hogy éppen ne elektroműszerész legyen, mint például én, hiszen én ilyen szakközépiskolába jártam, de különböző élmények hatására aztán mégis a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Nagyon konkrét és tiszta gyerekkori élményeim vannak arról, hogy általános iskolában Táborfalván, amikor odajártam, egy pedagógus kérésére rendhagyó irodalomórákat tartottunk. Sztana Károlyról van szó, aki szerintem nagy kincse volt annak az iskolának, és nagyon sajnálom, hogy már nem tanít ott. Az ilyen ifjú embereknek nagyon kell a dicséret, és ha ez egy jó pillanatban jön, akkor a jelentősége meghatványozódik és sokkal tovább tart. Aztán gyerekkori élményem még az is, hogy szavalóversenyekre készültünk (ebben Sztana Károly szintén benne van, hiszen Ő volt a felkészítő tanár), és ha az embernek végre sikere van, akkor utána ez nagyon erősen megmarad benne és nem felejtődik el.
Amikor elkerültem például a gödöllői elektrotechnikai középiskolába és a Ganz Mávag-nál voltam alapképzésen illetve gyakorlaton, akkor azért mélyen elgondolkoztam, hogy vajon való-e ez nekem.

 

 

- Hogyan jutott eszébe az általános iskolai élmények után elektroműszerésznek továbbtanulni? Saját ötlet volt vagy a szülői racionalitás állt mögötte? 

 

-Utóbbi, pontosan ez történt, a szakmai érettségi többnek tűnt. Mert ha esetleg engem elengednek egy sima gimnáziumba - ahova nem vettek volna fel, mert nem tanultam elég jól, de ha mégis sikerült volna -, akkor nem biztos, hogy az élet úgy alakul, hogy megkapom azokat a jeleket, hogy „na ebbe az irányba ne”. 

 

 

-Tehát az elektronikai szakközépiskola jelentette azt a szakadékot? Gondolom, ez annyira kontrasztossá tette, hogy nem jó helyen van, ami miatt végül visszafordult az irodalomhoz. Egy sima gimnáziumban talán nem lettek volna ilyen erős ellenpontok, és egy közepesen jó irodalomtanárral plusz kellemesen langyos bölcsész-élményekkel belesimult volna az átlagba?

 

-Valóban, ez az erős kontraszt jól rávilágított arra, hogy más az én utam. Ha kicsit térek el, lehet, hogy kényelmesen hozzáidomulok a kicsit jóhoz. De én azt mondom, egyáltalán nem baj, hogy ez az „útról letévedés” így alakult, hiszen fogalmam nem volt egyébként arról, hogy én ez akarok lenni. Tudtam, hogy érdekel a színház, de mélyen nem gondoltam bele, hogy mindenáron színész legyek. 

 

 

-Mi volt az első színházi élménye? 

 

-Gödöllőn volt akkoriban egy vidéki stúdiószínházak találkozója – éveken át egy nagyon jó fesztivál volt ez –, ahol egy Zsótér Sándor rendezést és egy kaposvári előadást láttam, mindezt egy héten belül. Sokat számított, hogy nem két gagyi előadást láttam, ami után az ember hazamegy és már el is felejtette, hanem ilyen kaliberű darabokat, egy kis térben, ahol a színészek az orrom előtt játszottak. Ez olyan hatással volt rám, hogy emlékszem, bementem a kollégiumba és erről meséltem a többieknek, próbáltam továbbadni a hatást, de egy-két embertől eltekintve a többségnek fogalma nem volt, hogy miről beszélek. Volt, aki megkérdezte, hogy mi van, ittál, mert nem érezték, mi ez az euforikus állapot, amiről valaki így tud mesélni. Ez például jelzés volt, hogy nem a jó környezetben vagyok, ha addig más okok miatt nem jöttem volna rá, nos akkor biztosan. Egyébként a középiskolában is folyamatosan eljártam szavalóversenyekre, ahova elengedtek, bár talán kicsit furcsán néztek rám.

 

 

-Miért pont színész lett? Egy dolog az irodalom szeretete, de ebből még lehetett volna egy fantasztikusan jó magyartanár, aki másokat inspirál az irodalom szeretetére. Ön viszont előadóművész lett, és elsőre nem ez tűnik egyértelműnek az introvertáltsága alapján. Szóval miért pont szereplés, amikor nem csak befogadja az élményeket, hanem kiadja? 

 

-Pedig én nem vagyok az a „kiadós” típus és ezzel már a főiskolán is meggyűlt a bajom, például már a beszédtechnikámmal sok gondom volt, hiszen hadartam, nehezen lehetett érteni, amit mondtam, zárt szájjal beszéltem. Rengeteg olyan dolog volt, ami látványos, egyből szembetűnik, és mindenki felkapta a fejét, hogy ez a srác mit keres itt. Szerencsére az osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor hitt bennem, hogy az, amit én belül gondolok, az jó, csak valahogy még nem jött elő. Volt egy pillanat, amikor komolyan leültünk erről beszélni, hogy most már ennek nagyon ki kellene jönnie. A második év végétől ez már jobban működött, én is felszabadultabb lettem, jobban hittem abban, amit csinálok. 

 

 

-Ez a közösségen is múlt? Egyrészt hitt Önben a tanára és volt is már egyfajta nyomás, hogy megnyíljon, másrészt nagyon nem mindegy, milyen csapatban kell megnyílni, inspirálnak, elfogadnak-e, otthon érzem-e magam egy közegben. 

 

-Így van, ez nagyon fontos, valamint az is, hogy az ember mit gondol magáról. Ebben a szakmában nagyon fontos, hogy az ember legyen szerény, és minden olyan tulajdonsággal legyen megáldva, ami segíti az elmélyülést, ami nélkülözhetetlen akkor, amikor egy szereppel foglalkozunk. De van egy pillanat, amikor minden dolgot le kell vetkőzni, és minden olyan tudást, amit addig megszereztünk könyvekből, a napi életből, kollégától, bármi, amit ahhoz a szerephez felhasználtunk, azt el kell engedni és el kell felejteni, és nagyon erősen kell képviselni azt, amire szerződött a színész. Onnantól nem lehet szerénynek lenni, ki kell adni, amihez magabiztosság szükséges. Számomra ez a kettősség a legizgalmasabb ebben a szakmában: először megy az adatgyűjtés, olvasás, alapozás, elemzés, felkészülés és van az a pillanat, amikor ezt az alaposan összeépített dolgot muszáj elengedni, és akkor nem lehet szerénynek lenni. Az egész alkotói folyamatnak van egy eleje és vége, ami teljesen ellentétes, ráadásul a színházi világban nem ismerjük azt a kifejezést, hogy egy színdarab elkészül. Ez volt az a kettősség, ami miatt én is sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tanár szeretnék lenni vagy kiállok a színpadra és előadom, amit felépítettem egy szerepből. Nem tudom, igaziból mikor is döntöttem a színészet mellett, de az végig bennem volt, hogy ha elvégzem a főiskolát, és nem kapok olyan szerepeket, azt érzem magamról, hogy középszerű vagy el nem ismert az, amit csinálok, akkor nem erőltetem.  

 

 

-Vagy egyszerűen csak nem az jön, amit várt, nem érzi jól magát… 

 

-Az azért mindig bennem volt, hogy jól érezzem magam egy szerepemben, hogy jól összerakjam, megoldjam. De ha valami nem stimmel, ha például a közönség szeretete hiányzik, akkor annak semmi értelme, akkor nem csináltam volna. Egyébként a mai napig mindig felmerül bennem, hogy amit színészként csinálok, az jó-e, mert időnként vannak gödrök. 

 

 

-Biztosan jó lenne, ha nem lennének ezek a gödrök? Szerintem a fejlődés nem egy lineáris folyamat, sok benne a mellékvágány, amiről ráadásul gyakran utólag derül ki, hogy kár volt vagy megérte, mert csak beépült valami abból a szakaszból is, ami végül jobbá tett, és amivé nem váltunk volna a zsákutcák nélkül. 

 

-Ez abszolút így van, az például kimondottan fontos, hogy ha valami nem megy a színésznek, akkor azt hogyan tudja beépíteni a szerepébe, hogyan tudom felhasználni a színészi munkámban. Ha egy színész nem tudja beépíteni a kudarcait a munkájába, akkor ott valami véget ért. Az euforikus állapot, hogy hurrá, most a helyemen vagyok, az inkább kényelmes, de a kudarc mellbevágó, odafigyelek rá, rágódom rajta, tovább velem van.  

 

 

-Az ember többnyire mégis kerüli a kudarcokat. Packard szerint az ember legfontosabb mozgatórugója a kényelemigénye, ehhez igazítja az identitását. Csakhogy a kompromisszumokat gyakran csak egy hajszál választja el a megalkuvástól, és sokszor csak utólag derül ki egy döntésünkről, hogy melyik is volt. 

 

-Ez nagyon jó gondolat és nagyon igaz, viszont ha már felhasználtam egy kudarcélményt és beépítettem a szerepbe, onnantól a siker részévé válik. Ez megint az építkezés-elengedés folyamata.  

 

 

-Felépített a szerepei mellett két jelentős szervezetet is, ami számomra azért is érdekes, mert létrehozni egy színjátszó szakkört egy tábor részeként tíz évvel ezelőtt nem ugyanaz a dolog, mint napjainkban egy méltán híres fesztivált működtetni. Sokan vagy nagy stratégák vagy jól tudnak operacionalizálni, Ön viszont mindkettőt csinálja: évek munkájával létrehozott két olyan projektet, mint az Összpróba Alapítvány és a Kultkikötő, amely gyökeresen átalakította a Balaton környéki fesztiválok arculatát. Ráadásul ez nem az a tipikus színész-feladat, más kvalitásokat igényel.  

 

-Sokat gyötrődöm pont ezek miatt a dolgok miatt, mert nagyon más aggyal kell gondolkodni, és ez néha rendkívül fárasztó. Ma például az interjú után találkozom a Kultkikötős kollégákkal és közösen egyeztetünk a 2016-os eseményekkel kapcsolatban, aztán rohanok a próbára a színházba (de út közben még van néhány elintézendő telefon egy másik szervezés miatt), aztán 10-14 óra között színész vagyok a próbán és el kell felejtenem mindent, ami ettől eltérít. De amikor délután kijövök a színház kapuján, lesz egy találkozóm, stb. Ez nem nyafogás, élvezem minden munkámat, csak egy napon belül is sok a váltás, ami erősen igénybe veszi az embert. És ott vannak a folyamattal összefüggő kérdések is, mikor kell átadnom egy feladatot és delegálnom, mikor kell nekem csinálnom, emberekkel kell bánnom… A koncentráció sokat segít, azzal pótolom a rendelkezésre álló idő rövidségét, hogy próbálok erősen arra figyelni, ami a feladatom éppen és abban elmerülni, hogy jól végezhessem.
Most, hogy tíz éves lett a Kultkikötő, egyre többször eszembe jut a „hogyan tovább” kérdése is. Egy ekkora rendezvénynél már most el kell kezdeni szervezni a következő szezont, miközben még vége sincs az ideinek, még nincs készen minden összefoglalónk, még mindig interjút adok a mostani programok miatt. Rengeteg súrlódás van emiatt bennem, mert ez a munka rendszerezést, koncentrációt, fegyelmezettséget igényel, és közben egy színész nem ilyen, nekem pedig most már szöveget kell tanulnom, próbálnom, fellépnem. Folyamatosan őrlődöm, aztán persze ezt munka közben elfelejtem, de ha egy pillanatra hátradőlök, még mindig beleszédülök abba, amiről a Kultkikötő vagy az Összpróba szól.  

 

 

- Mi a kedvence ezekből, melyik feladatot csinálja legszívesebben? Semmi sem tisztán fekete vagy fehér, mindegyik munkája egy összetett folyamat, amiből biztosan nem egyformán érinti meg minden részlet. 

 

-Mindent szeretek, ami a tervezésről vagy a próbáról szól. Azt szeretem, amikor még bármi lehet belőle, akár egy program összetételnél is. Amikor azon gondolkodom, hogy vajon ez az előadás illik-e a Kultkikötőbe, szívesen megnéznék-e nyaralás közben az odalátogatók, meg tudjuk-e teremteni a technikai feltételeket, át tudjuk-e helyezni a kőszínházi előadást a Balaton partjára, stb. Ezek az izgalmas részek, amikor egy próbán előjönnek az ötletek és még kérdéses, mi marad meg belőlük. 

 

 

-Szereti a kockázatokat? Az embereknek gyakran nagy a biztonság igényük, pont az állandóságot kedvelik, amikor már készen van valami: kimondottan az a megnyugtató, ha már sikerült valami, és nem az építkezés bizonytalansága. Ön viszont az alkotás változékony folyamatát említette, mint kedvenc tevékenységet, amihez azért kell a kockázatvállalási hajlandósága, hogy pont a nem biztos kimenetelű dolgokkal foglalkozzon szívesen. 

 

-Tény, hogy nincs biztonságigényem, de kockáztatni nem szeretek, leginkább a mások iránt érzett felelősségtudatom miatt. Ez érvényes a Kultkikötőre és az Összpróbára, viszont a színházban pont ezt a kockáztató énemet lehet jól megélni, ahol a próbák során igenis lehet rossznak lenni. Nyugodtan lehet baromságokat csinálni, kipróbálni esztelenséget és új dolgokat, aztán megnézni, mi működik belőle. Hiába tudjuk már az elején, hogy rossz, de hátha hoz valami olyat az ötlet, amit tudunk használni és a kockáztatás nélkül nem is került volna bele a játékunkba. A kockázat számomra inkább nyitottságot jelent, és erről ugyanúgy utólag derül ki, mennyire volt hazardírozás. 

 

 

-Kiemelte a gyerekkorát, hogy a legfontosabb motivációt néhány olyan ember adta, akik terelték a pályája felé és bíztak Önben. Mennyire volt például az Összpróbának az a célja, hogy Ön is motiváljon, inspiráljon másokat, és létrehozzon egy olyan közeget, ahol hasonlóan fontos élmények érhetnek másokat?  

 

-Nem tudom, mert az az igazság, hogy ez nem volt komolyan megtervezve. Visszanézve tudatosnak tűnik a két szervezet felépítése, de valójában ez egy csak egy ötlet volt. Még a főiskola alatt kezdtem el a táborral foglalkozni, egy nyelvtáborban csináltunk a gyerkőcökkel egy színházi előadást. Volt 8-10, van, amikor húsz gyerek, akikkel tíz nap alatt hoztunk létre egy előadást, és nagyon izgalmas volt. Az első nyáron még csak azért voltak ott, mert nyelvet tanulni akartak, de a következő évben már a színészkedés miatt jöttek vissza, én pedig igyekeztem mindenféle nevelő szándék nélkül mindenkinek adni valami olyat, ami ott és akkor jónak tűnt. Talán jó is volt, mert a mai napig rám találnak ezek a régi gyerekek, akik azóta már felnőttek és újságolják, hol tartanak most, milyen szerepet kapott az életükben a színház. Amit az ember kap, azt előbb-utóbb valakinek visszaadja, és amit adok, azt máshol, máshonnan kapom majd vissza, hiszek ebben az egyensúlyban. 

 

 

-Reciprok altruizmus… 

 

-Pontosan, de akkor ebbe nem gondoltam bele, csak csináltuk, mert élveztük és évek után csapódott le a hatása. Táborfalvára is mindig szívesen mentem vissza, amikor régen hívtak egy rendezvényre, bár sokszor ez nem volt egyszerű, például amikor a kaposvári társulat tagja voltam. Viszonylag korán elkerültem Táborfalváról, hiszen már középiskolában kollégiumban laktam, de a meghatározó élmények oda kötődnek. A kert, az erdő közelsége… biztosan ezért is vágyom nagyon sokszor a csendre, mert mélyen bennem van, amikor egy falu elcsöndesedik, és mennyire nem tudja ezt egy város megadni. Ezek nekem kiemelten fontos élmények.  

 

 

-Csínytevésekre emlékszik? 

 

-Az első ilyen, hogy tüzeskedtem, kezelhetetlenül rajongtam a tűzért, de szerencsére nem gyújtottam fel semmit. Komoly problémákat okoztam ezzel Anyukámnak, aki nem értette, hogy hogyan fogom ezt kinőni, kinövöm-e egyáltalán (aztán kinőttem). Nagyon pici voltam még, és hőlégballont akartam csinálni, mert láttam a TV-ben, hogy a léggömbök a meleg levegő hatására felszállnak, és kipróbáltam ezt néhány nejlonzacskóval, amivel hát nem úgy működött… 

 

 

-Matek?
 

 

-Nem ment jól, nem is szerettem. Ellenben középiskolában megszerettem, pedig az első évben még meg is buktam ebből a tárgyból. Viszont a nyári felkészülés olyan jól sikerült egy nagyon jó tanárral  –megint egy jó tanár, ugyebár-, hogy minden a helyére került, onnantól simán ment és kimondottan bírtam a matekot. 

 

 

-Foci? 

 

-Sosem érdekelt. Focizgattam, de sosem érdekelt. 

 

 

-Szabadidő? 

 

-Szívesen horgásznék. Ez is egy gyerekkori élmény, keresztapámmal ültünk a tóparton és éjszakába nyúlóan horgásztunk, a csend, az éjjeli zörejek, madarak, azt borzasztóan élveztem. Sajnos ott állnak a horgászbotok, pedig ott vagyok a Kultkikötő miatt a Balaton-parton, de erre nincs időm egy darabig. 

 

 

-Van B-terv a szabadidőben szűkösebb napokra? 

 

-A legnagyobb örömöm, ha alhatok végre. És persze az olvasás, egy jó könyv. Legutóbb Pintér Béla drámakötete került a kezembe, és jó volt olvasni, mert van néhány olyan darab a könyvben, amit nem láttam előadásként.  

 

 

-Gyerekkori haverok? 

 

-Amennyi egy általános iskolásnak kellett. De összességében inkább maga az iskola volt fontos, az ott ért hatások. A múltkor volt egy programunk, a dél-dunántúli régió hátrányos helyzetű falvaiba mentünk el, és ott szembesültünk vele ismét, mennyire fontos ez. A horvát határ közelében lévő kis falvak iskoláiban voltunk elképesztő körülmények között. Amikor mondtuk, hogy Budapestről jöttünk, hitetlenkedve nevettek, hogy na persze, Pestről, mert nekik ez egy másik, távoli világ. Csak a tanteremben tudtuk eljátszani az előadást, mindössze egy méterre voltunk a gyerekektől, akiknek csillogott a szemük és utána olyan lelkesen beszéltek az egészről, mint, mint… 

 

 

-Mint annak idején Ön a gödöllői színházi előadásokról a kollégiumban? 

 

-Igen, mintha magamat láttam volna gyerekkoromban.

 

Almási Anikó


(Megjelent a Táborfalvi Mozaik XXIII. évfolyam 10. számában - 2015. november)