Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár


Navigáció

Legújabb cikkek

Nyitva tartás

április 1-jétől október 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat 8.00 - 12.30

november 1-jétől március 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
csütörtök 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat zárva

Elérhetőség

2381 Táborfalva, Iskola u.7.
Tel: 29/382-952
Könyvtáros: Borsi Mária
E-mail: tfkonyvtar@monornet.hu

Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 3
· Legújabb tag: stx
Egy nem mindennapi élet mozaikjai

Tóth Rozália már egy éve kezdte el tervezni a kiállítását, a sors azonban úgy hozta, hogy emlékkiállítás lesz Hernádon a Művelődési Házban. A tárlat 2016. január 30-tól három héten át lesz látogatható.

 

Tóth Rozália szorosan ka pcsolódott Táborfalvához, festményei számos lakás és helyi intézmény falát díszítik. Életéről unokaöccsével, Tóth Sándor színművésszel beszélgettem, aki 1992-től a Nemzeti Színház, 2000-től a Pesti Magyar Színház tagja, és aki talán nem is lett volna színész, ha nincs a nagynénjéhez fűződő szoros kapcsolata.

 

A nagynénémnek nagyon furcsa élete volt, kezdve azzal, hogy nem ment férjhez. Gyűrűs menyasszony volt, amikor meghalt a vőlegénye, és ez olyan sokkhatás volt, ami után úgy döntött, ez az egyetlen szerelem marad az életében, és hordozta magában ezt a fájdalmat élete végéig. Nem engedett senkit magához igazán közel. Iszonyatos, mondhatni, már bántó igazságérzete volt, ami okozott néha kellemetlenségeket, bár soha egyetlen csúnya szó nem hagyta el a száját és mindig úgy beszélt, mint egy Kazinczy-díjas író.  Erős értékrendje volt és ezt számon is kérte a külvilágtól. Nem volt könnyű megfelelni az Ő erkölcsi világképének, nekem sem ment mindig, voltak is közöttünk súrlódások ebből kifolyólag néha. Kevés emberhez kötődött igazán, mi közel álltunk egymáshoz szerencsére. Mindenkihez kedves volt, mélységesen adakozó és lokálpatrióta, de ez sosem a helyhez való kötődést jelentette számára, hanem az emberekkel való kapcsolatát.

 

Az a szolgálat, amit Ő teljesíteni akart, mindig fontosabb volt számára mindennél. A saját önkifejezésre való törekvése sokkal kevésbé volt lényeges, az számított csak, hogy örömet szerezzen a környezetének vagy azoknak, akik megvásárolták a képeit. Nyilván az Ő világlátása, ízlése és gondolatai ott vannak a képeiben, de soha nem az önmegvalósítás igénye vezérelte, amikor például kitalált egy új motívumot vagy új technikát használt. Ő tudta, hogy nem lesz tananyag, és ez nem is motiválta. Amikor kortárs művészeti lexikont szerkesztettek, Rozália kimondott kérése volt, hogy hagyják ki belőle. Ez jelzés is lehet, hogy Ő stílusától függetlenül talán nem is akart soha tananyag lenni, ami döntés kérdése, de nem lehet kihagyni ebből azt a családi hátteret, ahonnan a nagynéném jött. Én azt gondolom, hogy ha őszintén boncolgatjuk, mélységes kishitűség jellemezte. Fogalma nem volt a nagynénémnek arról, hogy mi a pénz és mi az érték, sokszor azzal sem volt tisztában, hogy mi mibe kerül. Ez ugyanígy igaz volt a másik irányban is: nem az alapján értékelte a művészetét, ki mennyi pénzt ad a képeiért, hanem őszintén örült annak, ha valaki szerette volna megvásárolni a festményét. És onnantól odaadta fél áron, hitelbe vagy akár ingyen, nem törődve a befektetett energiával vagy az alapanyagok költségével. Még annak is örült, amikor a teraszáról ellopták az egyik frissen elkészült, száradó festményét. Emlékszem, büszkén és nevetve újságolta, amikor megérkeztem, hogy Ő már akkora művész, hogy lopják a képeit. Ugyanígy vidáman mesélte, amikor kiderült, hogy másolják a képeit, a stílusát, eszébe sem jutott bosszankodni ezen. Ez jól mutatja a viszonyát is az élethez, a tárgyakhoz: nem ez az érték volt a fontos, nem az számított, hogy mi lesz. A hamvait is a tanyán a szilfa alatt szórtuk szét, nem akart magának emlékhelyet.

 

 Büszke nő volt és különleges, öntörvényű ember, sokunk életében volt meghatározó személyiség. Én biztosan nem lettem volna színész a nagynéném nélkül, de egy-egy jó mondat, beszélgetés mindig helyre tette a dolgokat és segített fókuszálni, mi az igazán lényeges az életemben. A családom egyébként is hatalmas szellemi muníciót jelentett, mindenki tisztelte és nagyra tartotta, támogatta a tehetséget. A nagynéném eredetileg apámtól tanult festeni, aki szobafestő-mázoló volt, de az utolsó lepedőt is felszögelte a falra, odaült a néném mellé és figyelte, biztatta. A nagyapám szobrász volt, szintén sokat segítette Rozáliát, aztán jöttek a nagyok, Barcsay Jenő vagy Szász Endre.

Rozália korábban Szentendrén lakott, azonban nem tett jót az asztmájának a párás levegő, és amúgy is szívesen költözött el onnan, mert igazából mindig alföldi festő volt. Örömmel jött Táborfalva közelébe, lelkesen építgette itt az új életét, az új kapcsolatait. Imádtam idejárni hozzá, pedig kilométereket kellett gyalogolni a házig, és szívesen jöttek a barátaim is, a nagynéném pedig élvezte a társaságot. Pesten is gyakran meglátogatott, televásárolta a hűtőmet, úgyhogy napokig ezen éltünk az éhenkórász barátaimmal. Tényleg nem volt érzéke a pénzhez: rengeteg ételt, felesleges dolgot vásárolt, végigtaxizta a várost, egy hónapra kifizette az ebédemet egy közeli kisvendéglőben, hogy ne a rémes menzakaját egyem a barátaimmal… Ez olyan jelenlét volt az életemben, ami nélkül nem váltam volna én sem azzá, aki lettem. Ugyanígy önzetlenül támogatott másokat, akár idegeneket is, ha egy ügy, egy cél mellé tudott állni. Például képes volt egy teljes kiállításnyi gyűjteményt ajándékozni a lajosmizsei könyvtár megépítéséhez, de sokszor ajánlott fel iskolai versenyekhez is festményeket. Tevékenyen igyekezett részt venni a környezete életben, az iskolások többször tarthattak a házában rendhagyó rajzórát, ahol szabadon használhatták a festékeket, ecseteket, vásznakat, és könyékig festékesek lettek. De a privát szférája áthatolhatatlan volt, ennek megsértésére végletesen tudott reagálni. Emlékszem, nagynéném még Szentendrén lakott, amikor egyszer meglátogattam, de nem volt otthon. Megláttam a konyhában a festőszerszámait és a tökéletes művész-rendetlenséget, majd elkezdtem mindent elmosogatni, kivakarni a beleszáradt festéket a különböző edényekből. Utána egy hétig nem állt szóba velem, annyira megharagudott rám.

 

A nagynéném szellemi centrum is volt, nagyon szerettek hozzá járni az emberek. Bessenyei Ferenc mondta, hogy neki itt közel és távol a nagynéném az egyetlen igazi intellektuális partnere, de a postás is nála kávézott és súlyos bűnökért elítélt, börtönben élő rabbal is levelezett hosszasan, aki számára Ő volt az egyetlen kapocs a külvilággal. Imádott főzni másokra, vendégeket fogadni, összegyűjteni az embereket, amíg csak bírta. A betegséget is büszkén viselte, nem akarta engedni, hogy összetörten, gyengén lássuk. A kemoterápiák után nehezen mozgott a keze, göcsösen tudta csak markolni az ecsetet, de festett. Azt mondta, rájött, hogy Ő nem a kezével fest, hanem a fejével, ott dől el a téma.
Nem tudom, mi lesz a sorsa a képeinek, valószínűleg tényleg nem lesz tananyag. Szerintem ami az Ő életének, hitvallásának a jelentősége, az már megtörtént az életében. Számos sorsra volt hatással, sok embert és ügyet támogatott, és neki ez volt az igazán fontos. Ha így mások emlékezetében továbbélhet, ha csak néhány életutat megváltoztatott, akkor az Ő szándéka már teljesült, és ez a fontos.


Megjelent a Táborfalvi Mozaik 2016. januári számában, lejegyezte Almási Anikó

 

Kép forrása: Tóth István, fotóművész
A képekért köszönet Sztana Károlynak!
A kiállítás megnyitója 2016. január 30-án 15.00 órakor lesz Hernádon a Művelődési Házban.