Nagyközségi és Iskolai Könyvtár

Nagyközségi és Iskolai Könyvtár


Navigáció

Legújabb cikkek

Nyitva tartás

április 1-jétől október 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat 8.00 - 12.30

november 1-jétől március 31-ig:
hétfő 12.30 - 18.00
szerda 12.30 - 18.00
csütörtök 12.30 - 18.00
péntek 12.30 - 18.00
szombat zárva

Elérhetőség

2381 Táborfalva, Iskola u.7.
Tel: 29/382-952
Könyvtáros: Borsi Mária
E-mail: tfkonyvtar@monornet.hu

Felhasználók

· Online vendégek: 1

· Online tagok: 0

· Regisztráltak: 3
· Legújabb tag: stx
Az órás felett is eljár az idő

 Beszélgetés Koleszár Zoltán órással


„Az idővel minden kísérletünk kudarcot vallott. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy mérjük, de kilépni nem tudunk belőle. S kiváltképpen: nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani.”  (Hankiss Elemér)

 

Koleszár Zoltán eredeti szakmája órás.

 

- Hogy választottad ezt a ma már ritkaságszámba menő foglalkozást?

 

- Egy véletlen folytán. Mechanikai műszerésznek jelentkeztem, de oda nem mehettem. A felkínált szakmák közül az eredeti választásomhoz legközelebb álló az órás volt. Annak idején Budapesten a Magyar Optikai Művekben (MOM) volt 3 éves szakképzés. Az oktatás egy hét elméletet, egy hét gyakorlatot jelentett. Természetesen leginkább a mechanikus órákat tanultuk, éppen hogy csak érintőlegesen foglalkoztunk a kvarcórákkal, elektronikus órákkal. Akkor még 1977-et írtunk. Nagyon kevés ember hordott kvarcórát. 

 

 

- Az iskola elvégzése után órásként dolgoztál?  

 

- Úgy alakult az életem, hogy évekkel később a Ganz MÁVAG-nál lettem órás, de itt a finomsághoz köze nem volt a dolognak, mert úgynevezett bélyegzőórákat kezeltem, javítottam, összesen kb. 60 db-ot. Ezek mechanikus ingaórák voltak, amelyekkel a munkaidőt lehetett nyomon követni. Hamarosan korszerű elektronikus órákra cserélték a hagyományos órákat, majd később ezeket sem használták, így órásra sem volt többé szükség. 

 

 

 - Hogy maradt meg a kapcsolatod a szakmáddal? 

 

- Volt egy időben saját órás üzletem, ahol órákat árultunk és javítottunk a barátommal, akivel idestova 41 éve kezdtük el az iskolát. Sajnos, ma már nem lehet megélni ebből a szakmából. 

 

 

- Miért? 

 

- Mert ma már az órákhoz inkább villanyszerelő szakma kell, nem órás, mivel szinte teljesen elektronikával működnek az órák. Lásd a rádiófrekvenciás (RC) órákat, semmi mechanika nincs bennük, csak egy elem kell a működéshez. Ezek az órák Frankfurtból, az atomórától kapják a jelet, ami a pontosságukat jellemzi, 10 ezer évenként van 1 másodperc differencia. 

 

 

- Mi ez az atomóra? Talán nem mindenki hallott róla. 

 

- Az atomórák a világ legpontosabb időmérői, egyszerűen fogalmazva az atomok  rezgése szabályozza a működésüket, mint a mechanikus óráknál az inga lengése. 

 

 

- Talán vége van egy szép szakmának? 

 

- Határozottan nemmel tudok válaszolni! Már csak azért sem, mert mindig lesz olyan ember, aki akár gyűjtő, akár csak ragaszkodik régi tárgyaihoz, mint például egy régi zsebórához, karórához, faliórához és szeretné azokat működőképesnek tudni. 

 

 

- Mi kell ahhoz, hogy valaki jó órás legyen? 

 

- Először is a szakma szeretete, mint lelki beállítottság. Jó szem, kézügyesség és sok türelem. 

 

 

- Azt gondolom, hogy az órás szinte találkozik az univerzummal, mintha munkája révén állandó kapcsolatban volna a megfoghatatlan Idővel… 

 

- Az Ősrobbanás óta létezik az idő. Az idő relatív. Beszélhetnénk az időérzékről, a megélt időről, filozófiai és vallási értelmezésekről (pl. alkalmas idő, rendelt idő).
 Én az időmérésről és annak eszközeiről tudok inkább nyilatkozni. Az órás munkát a mai napig szeretem, különféle óráim vannak, nyomon követem a szakma fejlődését, változásait. Vannak ’50-’60-as évekből maradt fali- és karóráim.
Ma már műhold vezérelt óráim is vannak: ébresztőóra, karóra, falióra, de a legjobban mégiscsak a mechanikus órákat szeretem. 

 

 

- Köszönöm szépen a beszélgetést! 

 

A beszélgetés közben az jutott eszembe,  hogy ha jobban megismerjük egymást, megláthatjuk a másik emberben a rendkívülit.

 

„Rászoktatnak minket egy olyan életre, amelyben a tulajdon és a siker felhalmozása a cél. Így aztán azt hisszük, azzal vagyunk azonosak, amivel rendelkezünk, és ahogy teljesítünk, és sosem fedezzük fel magunkban a rendkívüliséget. Rendkívülinek lenni pedig azt jelenti, hogy megbecsüljük a saját nagyszerűségünket, azt, ami vagyunk, minden pillanatunkban, amely megadatott.” (Dr. Wayne W. Dyer)
 

 

Borsi Mária